Ahol a tehén is izót iszik – élménybeszámoló a Salzkammergutról
Ahol a tehén is izót iszik
élménybeszámoló a Salzkammergutról
Manfred a tükör előtt áll, megigazítja fején a tengerészsapkát, felteszi aviator szemüvegét és sóhajt egyet. Tudja, hogy ma nem ő, a Hallstatti-tó kompjának kapitánya lesz a környék főszereplője. Klaudia a kisétál az ajtón, és biztos ami biztos alapon kirakja a kert végében haladó murvás útra a jelzőtáblát: „Spielende Kinder”. Úgyis kimennek majd a gyerekekkel kolompolni, de azért nem árt az óvatosság. Tobias egy nagyobbfajta kutya méretével felérő hangfalat gyömöszöl be autója csomagtartójába, késésben van, de azért büszkén konstatálja, az esőcseppek hamar lefutnak ezen az újfajta viaszos fényezésen. A kis Sabine kidugja a nyelvét, miközben a szurkolói táblájára felkanyarítja az utolsó betűket is, az apukája biztos büszke lesz rá, ha meglátja, milyen szépen írta fel rá, hogy Los, Papa!
Minden a szokásos rendben zajlik tehát, mint ahogy ilyenkor mindig szokott: ma van a Salzkammergut Trophy! 4000 bringás lepi el képeslapokról kivágott Bad Goisernt és környékét, hogy megjárja a Poklot és új emberként térjen vissza belőle. A helyiek pedig készülődnek, hogy a maguk részéről mindent hozzátegyenek ehhez a hőskölteményhez, amit csak lehet.
Hogy a hegyikerékpározás haldokolna, arról a „Salz” egész biztosan nem kapta meg a memót. Az eseményt a rutinos montiversenyzőknek egyáltalán nem kell bemutatni, viszont hogy 2017 óta van rajta három gravel táv is, az talán kevésbé köztudott. És milyen jó, hogy ebből a buliból így már dropbarokba kapaszkodó bicósoknak sem kell kimaradni!
Spoiler: ez a beszámoló nem lesz jó versenyfelkészítőnek, nem azoknak szól, akiknek a szemhéjára belülről van felírva, hogy RACSE, nem akar professzionális szinten újat mondani egy több, mint 25 éve megrendezett eseményről. A magyar montisok közül is rengetegen vannak már, akik teljesítették, tehát a versenyzői tapasztalat megosztás régóta elérhető. A következő sorok inkább azok számára lehetnek érdekesek, akik kacérkodnak a gondolatával, hogy részt vegyenek egy ilyen eseményen, de nem tudják eldönteni, hogy vajon ez az elképzelés olyan távol áll-e a realitástól, mintha a Tour de France mezőnyébe keverednének bele a boltba járós bringájukkal. Továbbmenve pedig azt is érinti majd ez a teljesen szubjektív értekezés, hogy mit tanulhatunk el a Salztól, amivel a saját eseményeinket jobbá tehetjük.
Röviden vissza a gravel témához: Tény, ami tény, a montisok C távjával megegyező, kb. 67 kilométer hosszú és 2000 méter szintemelkedést tartalmazó Gravel One útvonalon ugyan becsülettel végig lehet pilinszkázni felfüggesztés nélkül, és a technikásabb részeket is meg lehet oldani kis rutinnal és szerencsével, de azért ami egyszer egy monti verseny volt, az az is marad, és ez első sorban az emelkedők meredeksége miatt van így.
Bár a legextrémebb részt kivették belőle, azért a benne maradt, több mint 30%-os meredekségű kaptatók egyszerűen nem akarnak véget érni, így egy átlagos gravel bringa áttételével azért már letörlik az ember arcáról a mosolyt. Hacsak nem kifejezetten ezt szereti vagy nincsenek kifejezetten Chuck Norris combjai. De! Amiben a Salzkammergut Trophy egészen üdítően kivételes az az, hogy nincs benne egy árnyalatnyi sznobéria sem. Itt nem szégyen leszállni, feltolni, letolni, megállni, magunkat megsiratni.
Minden kategória, minden táv, minden verzió szintideje úgy van kitalálva, hogy aki nem adja fel, az beérjen – egyetlen kivétel van csak talán, a szinte felfoghatatlan „A” táv, amin 204 kilométeren 7029 méter szintet kell lenyomni. Nem nehéz belátni, hogy erre azért van olyan, akinek egy élet is kevés lenne. Viszont itt megint jön egy De! Jól átadja az egész rendezvény szellemiségét, hogy az ezen a távon (szintidőn belül) beérkező utolsó teljesítőt várja a célban a legkülönlegesebb trófea és egészen biztosan a legnagyobb ováció.
Itt pedig elértünk végre a lényeghez: ováció. Tök mindegy, hogy ki milyen pulzussal, milyen áttétellel, milyen bringán mennyi szintet tesz meg, aki elindul a Salzkammergut Trophyn, az olyan ünneplést fog kapni, amilyet talán soha nem is hitt, hogy megérdemel. Mert nemcsak a frissítő pontokat üzemeltetik 6 évestől 86 évesig a lehető legkedvesebb helybéli önkéntesek, de a pálya szélén szurkoló csapatok is szerves részeit képezik a teljes Salz-élménynek.
A sokszor véletlenszerűen megjelenő, jelmezes, zászlós, egymással is versengő drukkerek tapsolnak, kereplőt forgatnak, kolompolnak, és nem utolsó sorban a saját lelki bugyraikban éppen elveszni készülő bringások neveit a rajtszámról leolvasva torkuk szakadtából üvöltik bele tehénlepény illatú tájba. Aki járt már valaha olyan bringaversenyen, ami tovább tartott, mint fél óra, az tudja, hogy egy ilyen kizökkentés felér legalább plusz két váltófokozattal.
Ezzel a plusz két fokozattal pedig simán el lehet jutni a következő emelkedő tetejéig, technikás rész aljáig vagy Feed Zone-ig, ahol simán lehet, hogy amiatt bőg a tehén, mert a mindig megbízhatóan működő vályújában most az izotóniás italok és a sörök hűlnek. Lehet ilyet direkt szervezni? Aligha. Akkor vajon mi kell hozzá? Hogy a közösség az egész eseményt a magáénak érezze.
Aki itt él, a Trophyhoz egészen biztosan hozzá tud tenni. Már kamaszként részt vehet bárki a rajtszámok kiosztásában, a frissítők újratöltésében, a trükkös kanyarok hadonászással való jelzésében. Ráadásul itt nemcsak a fiatalok a közösség részei, mint ahogy nálunk jellemző. Az idős nénik és bácsik kezéből elvéve egyszerűen finomabb a linzeres süti, ők pedig bőszen ajánlgatják is.
De hogy ne forduljon át ez az egész történet egy lányregénybe, lezárásként azért annyit meg kell állapítani, hogy ahhoz, hogy egy nagyrészt közösségi alapon működő esemény valóban jól működjön, minden szereplőtől felelősségteljes hozzáállásra van szükség. A pálya egy elég hosszú szakaszán több táv indulói futnak össze és haladnak együtt. Minden találkozásban és előzésben van kockázat, még ha a versenyzők nagy része elég kulturáltan oldja is azt meg.
Mindenkinek a saját felelőssége, hogy a számára reálisan teljesíthető távra nevezzen be, vannak kifejezetten kedvesnek mondható, kezdő-gyakorló útvonalak is. Még ha ez a beszámoló arra fókuszált is, hogy ez egy családias, oldott közeg, és a versenyt követő bulin azért már oldódnak az erkölcsök is, azért hiba lenne az egészet egy kirándulásnak, pláne kocsmatúrának hinni. Itt mindenkinek a lycrája csinos és feszes, és viselkedni is így illik. A Salzkammergut Trophyn a versenyzőkön kívül ezért azoknak ajánlott részt venni, akik jó kondiban vannak, van tereprutinjuk és szívesen kipróbálnák, milyen tét nélkül, jó hangulatban tekerni egy jól szervezett, legendás eseményen.
Képek és szöveg: Chripkó Lili
