Kalandregény: Atlas Mountain Race
Mi az az Atlas Mountain Race?
Ez nem egy sima országúti túra – a verseny nagy része elhagyatott, romos utakból, kavicsos ösvényekből és régi hadi útvonalakból áll. Minimális az aszfalt, viszont rengeteg a mászás: kb. 20 000 méternyi szintkülönbség vár a bringásokra. Néha tolni kell a bringát, néha pedig nagyon messze van a következő hely, ahol élelmet vagy vizet lehet szerezni.
Az egész egy több napos kőkemény kihívás, ahol csak magadra számíthatsz. Egy igazi kaland a hófödte csúcsok, kietlen sivatagok és eldugott oázisok világában! 🚴🔥
Kik indulnak rajta? Magyaroknak lehet szurkolni?
2025-ben három magyar indulónak szurkolhattunk. Egyéni: Borsos Benedek (#15)
Milyen a pálya?
Az AMR világ szinten az ultraversenyzés egyik leglenyűgözőbb pályája. Az időjárás Februárban általában kedvező, bár hideg és száraz. A terep kemény és elhagyatott és a vízhiány néha komoly kihívást jelenthet. Az idei versenytáv a korábbi évekhez hasonló: 1 304 km, 23 000 méter szintemelkedéssel.
Legnehezebb szakaszok:
Telouet-hágó: Ez a verseny legmagasabb pontja, 2540 m magasan fekszik. Nagyon korán, a rajttól számított 126. kilométernél érkezik, tehát éjszaka teljesíti majd az egész mezőny. A verseny előtti héten is havazott, jelenleg fehér lepel borítja. Nem csak feljutni, de lejutni is nehéz: a lefelében csúszós kövekkel kell megbírkózni, a legtöbben csak tolni tudják a kerékpárjukat. A versenyt itt nem lehet megnyerni, de elveszíteni biztosan el lehet.
Immasine – Afra: 259 km és 354 km között az útvonal egyik fénypontja, egy közel 100 km-es szakasz amely teljesen kitett az elemeknek. Gyönyörű tájakon, sziklás kanyonokon keresztül vezet az út, ahol egyáltalán nincs civilizáció, utánpótlási lehetőség vagy vízforrás.
„Old Colonial” út: 690 és 745 km között. Egy elképesztő, történelmi jelentőségű 70 km hosszú épített kavicsút, amely elveszik a sziklás sivatagi hegyvidékben. Durva terep, végig emelkedőkkel és utánpótlási lehetőség nélkül. Ugyanakkor hihetetlenül szép szakasz.
Homokos szakasz Aït Baha közelében: 1024 és 1038 km között. Egy mély homokos, nehezen kerékpározható, meleg, árnyék nélküli szakasz. Néha járható, de mindig kiszámíthatatlan. A homok állapotától függően akár igazi küzdelem is lehet.
A „Marokkói Stelvio” és az Atlasz-hegység átkelése: 1053 és 1136 km között. A célegyenes (utolsó 100 km) előtt, még egyszer át kell kelniük az Atlasz-hegységen. Itt hatalmas szintemelkedéseket kell leküzdeniük, ezen a 83 km-es szakaszon 3450 m szintemelkedést rejt az útvonal.
Kalandregény: Atlas Mountain Race
Bízunk benne, hogy élvezettel olvasod majd a lenti sorokat és Te is kedvet kapsz egy kis kalandbringázáshoz. Jó szórakozást!
0. nap
Amelyben hősünk, Borsos Benedek landol Afrikában, megismerkedik Marrákessel, intézkedik, SIM kártyát szerez, becsekkol, majd egy találkozás nyomán elbizonytalanodik egy olajfa alatt.
Hely: 31.598634, -7.988734 – Afrika, valahol Marrákes mellett.
A rajtig hátralévő idő: 72 óra
Pozíció a mezőnyben: –
Megtett km / szintemelkedés: 0
Ajánlott irodalom: az AMR bringái
A kapitány épp befejezte a recsegős hangú tájékoztatóját a gép a sebességéről és magasságáról, amikor Bence kinézett a 29F ülés körablakán, és mintha mi sem lenne természetesebb, meglátta Afrikát. Ez itt nem biciklis lépték, kérem szépen, hogy egyszer csak feltűnik a semmiből egy kontinens fűrészfogú partvonala. Pedig nem kérdés, ez már az: Homokbarna, és alig látszik rajta emberi beavatkozás, csak egy kisebb folyó kanyarog rajta keresztül valahol. Egy Cseh Tamás dal szólal meg váratlanul Bence fejében. Az elmerengős egyszálhangszeres ballada műfaja nem idegen a kalandbringások körében. Ha a tudatalatti Bob Dylan vagy Bereményi Géza hangján szólal meg az gyakran azt jelenti, hogy valami nagy van készülőben. Most sincs ez másképp.
„Egy férfit megbíztak menjen a folyón le
Hajóval egészen délre,
S keressen meg ott egy rég eltűnt ezredest,
Ha ugyan él.
Na jó, mondta a férfi, na jó,
S a hajó elúszott vele a folyón.”
Marokkó első látásra nem egy friss mentatea, és nem sivatagi csend, hanem sokkal inkább egy égig pakolt tuk-tuk, sokszemélyes robogók káosza, poros pálmafasor. Díszes boltívű, aranyozott kupolás, túlméretes csillároktól roskadozó februári langymeleg. A betáskázott bringát egy komornyik tolja a szobába a poggyászkocsin. Nem lepődik meg, nem az első ilyen köre ma. Lassan megtelik a hotel az ilyenekkel. Ezek nem gurulós bőrönddel érkeznek, fura alakú kistáskáik vannak, kopog a cipőjük a csempén, elképesztően féltik a kerékpárjaikat és már-már kényelmetlenül sokáig képesek bámulni egymás cuccát. Ma még feszengenek kicsit, de holnapra kiengednek majd.
Lassan átlátni a kezdeti akadályokon, megvan a SIM kártya és már nem kézbesít kétpercenként egy arab-francia sms-t a kitudja miről, hanem pénzváltót, meg bringaboltot, és magas kalóriatartalmú, kis zsebekbe gyömöszölhető ételeket keres.
A vacsoránál gyűlik először össze a mezőny. Itt már repkednek a történetek, hasznos és hasztalan jótanácsok, és innen már tényleg látszik, hogy akármennyire magányos is lesz ez a küzdelem az Atlasz magasain és mélyein át, egy közösség ez, ami furcsamód mindig az ilyen képtelen vállalkozások és őrült kalandok előestéin, idegenek között talál úgy igazán haza. Innen már nincs visszaút. Pár nap, és a vacsorazajt a kerekek sercegése váltja föl, a kupis hotelszobákat poros, pár órás útszéli bivakok, és nem marad más mint a hegyek, meg az az 1300 kilométer amit kizárólag szellemi-, és izomerővel kell átszelni.
„Zisz iz not a holiday, zisz is a race”. Ez nem nyaralás, ez verseny – mondja öblös franciasággal a legnagyobb bringás csatorna egyik európai prezentere, akivel Bence szóba elegyedett. Hallani, hogy nem először puffantja el ezt a viszonylag üres megállapítást, Bence lábában pedig azért már van annyi kilométer, hogy helyén tudja kezelni az önjelölt bölcseket, de ez a mondat most valahogy mégis elbizonytalanította.
Minél eszeveszettebb kihívásokba hajszolja magát az ember, annál szürreálisabb dilemmákkal szembesül. Megér-e 600 gr túlsúlyt egy kényelmesebb alvás? Az alig több, mint egy félliteres ásványvíz súlya. Persze, de kétszer is át kell cipelni ezt az Atlasz hágóin. Ott ácsorog hát hősünk a hotelszobában másnap reggel, zúg valami madzaggal indítható mennyezeti ventilátor, és ki-be teszegeti a matracát a táskáiba, mint valami elveszett kiselsős a tolltartóját az évnyitó előtt. „Összeadódnak azok a wattok…” – Mondogatja néha. „De kipihenten meg jobban megy a bringa” – győzködi magát máskor. Aztán ahogy az lenni szokott, az egyik kérdés hozza a másikat. Ehhez az ásványvíznyi dilemmához képest hol helyezkedik el a kétségbeesett grammozgatás y-tengelyén a váztáskába gyömöszölt két és fél kilónyi ISO por és energiazselé? Hogyan kéne egyáltalán felkészülnie valami olyanra, amit sosem csinált még? Négy napot fog biciklizni úgy, hogy mindent, amire csak szüksége lehet, neki kell vinnie.
Benedek órákat tölt teszegetéssel, aktív bizonytalankodással, felhívja a teljes magyar kerékpáros közösséget telefonon, aztán ahogy azt bölcs bringások generációi teszik már évszázadok óta, ha dilemmával szembesülnek: döntés helyett inkább kimegy biciklizni.
Valahogy botladozik a lendület, mint a marokkói népzene basszus ritmusa. Torkában van még az ebéd, és a magyar télből idepottyanva kánikulának hat ez a száraz 25 fok is. Kiszárad a száj, a naptej összeszedi a homokot, érzi, ahogy a bőrére barnul a mez egy óra alatt. Keresztülpréseli magát a pálya első huszonöt kilométerén, aztán szinte tudattalanul lelassít, és lehúzódik egy olajfa árnyékába. Iszik egy kortyot a langyos kulacsvízből, körbenéz ezen a könyörtelen tájon és arra gondol, hogy végül is mi a francot csinál itt egyáltalán. A dilemmák origója ez, amire kielégítő választ senki emberfia nem talált még, jobb hát talán bele sem kezdeni. Megcsóválja a fejét, visszapattintja a kulacsot és nyeregbe pattan. Mást itt már úgy sem érdemes. Tekerni kell. Mindenen át, aztán még utána egy kicsit tovább. Meleg lesz. Hideg is lesz. Matrac ide-vagy oda, kialvatlan lesz. Kevésnek érzi majd magát ehhez, hiába tudja reálisan, hogy egyáltalán nem az. Lesznek nagyon komoly mélypontok is. Meg por. Nagyon sok por. De lesznek például tevék is. Tevék, bakker, az ösvény mellett csak így mennek majd. Szóval tekerni kell majd. Elég sokat. Csak előbb még be kell ugrani egy csomó gumicukorért.
1. nap
Amelyben eldördül a startpisztoly, Bence az élre tör, éjszaka néz szembe a Telouet hágóval, leereszkedik a szamár ösvényen, félelmetes tempóban küzdi magát keresztül a berberek földjén, és végre azt csinálja, amihez ért: biciklizik.
Hely: 30.77214, -6.52316- Valahol Tizgui környékén
A rajt óta eltelt idő: 23 óra 34 perc
Pozíció a mezőnyben: 1
Megtett km / szintemelkedés: 390 km /7300 m
A délutáni nap fénye úgy szikrázik a sisakokon, mint valami ókori eposz kezdőjelenetében. Pár perc van már csak a rajtig. Néhány kerékagy kerregésén kívül alig hallani hangot. A váztáskák zipzárjai behúzva, a mezőny fél lábbal már becsatolt a pedálokba. Bence a tömeg elején van, az első sorokban. Matat valamit a telefonján, egy hangüzenetet rögzít.
„Sok kerékpárverseny rajtjában álltam már. Sokszor izgultam, azon, hogy hogyan fog menni. De az, hogy féljek, olyan még nem volt. Most félek.” Elindul a visszaszámlálás. Gyorsan elrakja a telefont, a szemére húzza a szemüveget, szorosan megmarkolja a kormányt, és vesz egy mély levegőt. Ez valahogy megnyugtatja. Jól ismeri az ilyen pillanatokat, mikor éppen kiszaladni készül a talaj a lába alól, és az egyetlen biztos pont az életben az egy monti kormány. Végre vége a számolgatásnak meg a pakolászásnak, és már csak meg kell csinálni: El kell biciklizni Essaouirába. „Ez nem hangzik lehetetlennek” – gondolja Benedek. Szinte meg sem hallja az indítójelet, csak elindul a többiekkel. Rendőrkíséret vezeti át e mezőnyt Marrákesen. Fotósokból, szervezőkből és lelkes helyiekből álló robogósok cikáznak a csapat körül a város széléig. Itt még szinte összeérnek a vállak, de az élen már óvatos helyezkedés indul.
Leválik a kíséret, eltűnik az aszfalt, ropog a kavics a kerekek alatt. Otthonosabb ez a srácoknak, mintha egy kandalló tüze ropogna, és mintha csak erre az ébresztőre vártak volna, elszabadulnak a wattmérő számai a kijelzőkön, félelmetes tempóval indul meg a tömeg eleje. Jól ismeri Bence ezt a kezdeti erőfitogtatást. Az ilyen ultraversenyeken egyáltalán nem szokatlan, hogy már az első percekben elhúznak páran. Ilyenkor mindenki szétfeszíti a határait, aztán ha a legerősebbek eltávolodnak kicsit a bolytól, majd lelassítanak. „Igen, biztos, hogy lelassítanak majd. – Győzködi magát. Kábé két óra van napnyugtáig. Akkor majd visszavesznek. Ha addig jövök velük, jó leszek.”
Hol kavicsos ösvényeken, hol duplanyomú, dzsipek által kijárt utakon teker Bence. Ma nincs baj a lendülettel: Jól választja nyomvonalakat, ide-oda ugrál az oldalak között, minden simán megy. „Csak a tempóból vennénk már vissza! Ha ez így marad, lehet, hogy már csak egyet kell aludni a célig.” Ahogy egyre meredekebb a pálya, egyre többen szakadnak le az élcsoporttól. A lemenő nap fényében a távolban látszik már a Telouet. 2540 méterével az út legmagasabb hágója ez. Önmagában nem egy különösen gyilkos mászás, de havazott a napokban, és a még jól le is fagyott a teteje. Vaksötét van már, és minden kanyarral hidegebb, de egy cseppet sem lassul az élboly. Mielőtt felérne az első ellenőrzőponthoz a hágó tetejére, Bence még visszapillant egyszer: Kétszázötven fejlámpa fénye van a nyomában.
A Telouet nem az a mászás, ami egy könnyed pihenős ereszkedéssel jutalmazza a meghódítóit. Egy régi szamárösvény vezet le a csúcsról, focilabdányi sziklákkal, hirtelen kanyarokkal, jeges szakaszokkal. Világosban bevállalná Bence, hogy végig két keréken gurul le róla, de most inkább nem kockáztat, gyakran pattan le a nyeregből.
Az ereszkedés után sincs kegyelem. Bence az első három közé kapaszkodva fúrja magát keresztül az éjszakán. Lassan feldereng a nap a havas hegycsúcsok mögött, és vörösesre festi a kopárbarna tájat. Egy lapostetős, agyagtéglás házikókból álló berber falu, Immasine mellett egy igazi oázisként tűnik fel a benzinkút, amiről az a szóbeszéd járja, hogy remek omlettel várja a bringásokat. Egy fagyos éjszakányi sportgélpusztítás után mondjuk nincs az az omlett, ami nem remek. Feltankolnak itt a srácok, ami különösen fontos most, hiszen egy határozott kanyarral délnek veszik az irányt, és egy jó száz kilométerre lejönnek a térképről.
Ennél nem igazán van közepebb közepe a semminek. A kő összes létező formáján kívül nem nagyon van itt más, csak kopárság, és fogcsikorgató kerékpározás, ameddig a szem ellát. Az egyik észveszejtő tempójú mászás közepén arra gondol Benedek, hogy ez így még akkor is megviselné, ha egy szál kulacsot kellene ide feltepernie, nemhogy ezt a tíz kilót, amit innen-onnan a bringára kötözött.
Lassan a fejére nő a kialvatlanság, néha egészen elveszíti a kapcsolatot a valósággal, és mintha kívülről nézné magát, ahogy egyre csak teker ezeken a poros utakon. De szerencsére még legalább teker. Aggasztja a helyzet, de amikor körülnéz a többieken, megnyugszik egy kicsit, mert azt látja, hogy mindenki pontosan ugyanennyire kivan. A lelküket is kitekerték ezek hárman ma. Kezdenek összeszokni. Nagyrészt együtt mennek, egyszerre állnak meg, együtt keresnek boltot. De hiába a nagy bajtársiasság, pontosan tudják, hogy mindenki nyerni jött ide, és a felszínes csevejek alatt elindul a pszichológiai hadviselés. Az alvás ideje, helye, és hossza a versenytaktika kulcsa tud lenni. Eddig erőből jöttek ide, Bencét is eltolta idáig a sokéves versenyrutin, de ami ez után következik, az számára szinte teljesen ismeretlen terep.
Nagyon sok minden múlik majd azon, hogy mennyire hatékonyan teljesíti majd az ultratávval járó logisztikát: a pakolást, az alvást, a bevásárlást. Meg kéne ismételni ezt a napot még vagy háromszor… Mennyi alvásra van ehhez minimum szükség? Mennyit alszanak majd a többiek. „Még az is lehet, hogy alszom egy hatost!” – mondja a skót, aki a leginkább húzta a csapatot eddig. Senki sem hiszi ezt el neki, tudják, hogy ez csak taktika, de azt nem tudják, hogy mi a valódi terve. Több, mint 7000 métert másztak eddig minimális pihenőkkel és közelítenek a 400 kilométerhez. Mennyit lehet még kifacsarni ezekből a lábakból?
Eltelt 24 óra. Egy napnak is nevezhetném ezt, csakhogy a sötét és világos váltakozása megszűnt már napnak lenni. A Bence szeme előtt lebegő cél egy napszakot ismer már csak: a biciklizést.
2. nap
3. fejezet
Amelyben Bence vacogva ébred egy bivak zsákban, ámulatba ejti a fél bringás világot, megküzd a fájdalmaival, és egy vadnyugati párbajban találja magát.
Hely: 29.934682, -8.339751, Valahol egy régi gyarmati úton
A rajt óta eltelt idő: 49 óra
Pozíció a mezőnyben: 2.
Megtett km / szintemelkedés: 717 km / 15.710 m
A nap zenéje: Ennio Morricone: A fistful of dollars
Csöpög a csap az ócska taznakhti hotelszobában. Alex McCormack egy vaskeretes ágy lapos, gödrösre feküdt matracán ébred. Csak a cipőjét vetette le, ruhástól dőlt az ágynak négy órája, mikor begurult ebbe a – Marokkó minden báját nélkülöző – kisvárosba. 490 kilométer és több mint 10.000 méter mászás után nem válogat az ember. A bringát is az ágyhoz támasztotta. A verseny idejére feltolt árak mellett legalább nem bánták, hogy behozta a szobába. Nem mintha kérdezte volna, egyébként. Alex egy pragmatikus ember, olyan, aki kikaparja magának azt, amit akar, és nem sokat ad az udvariasságra. „Csak így lehet győztesnek lenni.” – gondolja. Jó formában állt rajthoz. Ultrabringás körökben klasszisként tartják számon, ő tartja a rekordot a skót felföld 550 mérföldes legendás útvonalán, és egyértelműen nyerni jött ide is. Most hajnali 3 óra 30 van. Kinyomja az ébresztőt és azonnal ráfrissít a versenytérképre. „What the hell?!” – csúszik ki a száján hangosan. Benedek nyomkövetőjének kék pöttye egy jó huszonöt kilométerrel ő előtte araszol az útvonalon. Azonnal beleugrik a cipőjébe, bedobja a töltőket a tájkákába és már kint is van. „Who the *** is this guy?” morogja maga elé fejcsóválva, miközben a septében a szájába tömött reggelit próbálja minél hamarabb lenyelni.
Bence elemében van. Szól a zene a fülében, egyedül fúrja át magát a vaksötéten. Aludt egyet a préri egyik útszéli bozótosában egy bivakzsákban, de másfél óra után arra kelt, hogy vacog az átizzadt ruháiban, úgyhogy úgy döntött, hogy nem kínlódik ezzel tovább és inkább kimegy biciklizni. Mióta átbuktak a Magas Atlasz utolsó hegygerincén is, és leereszkedtek ebbe a félsivatagos dimb-dombos tájba, azóta rendesen lehet haladni. Átgurul Taznakhton, és nyugodtan, tempósan mássza meg a város utáni kétezres hegyet. Tisztában van vele, hogy a versenynek közel sincs vége, de így, hogy tudja, hogy a többiek alszanak, és a mászás túloldalán ott várja a második ellenőrzőpont, ahova úgy néz ki, elsőként fog befutni, nyugalom járja át, és – bár maga sem hitte volna, hogy lehet ez így 560 kilométer után – de élvezi a biciklizést. Csak azt bánja, hogy nem világosban érkezett erre a kapaszkodóra, valami azt súgja neki, hogy gyönyörű lehet.
Betolja a bringát a CP2 magas, oszlopos termébe, a festett arab csempés falakról visszhangzik a cipője kopogása. Néhány szervező várja frissítőkkel, rendes meleg étellel, mentateával. Mindenkit meglepett ez a srác. Nézik, ahogy ül itt egy pokrócba csavarva, és egyszerre eszi a palacsintát az omlettel, miközben az ultrakerékpározás krémje jócskán mögötte teper vagy alszik valami koszos hotelszobában, és azon gondolkoznak, hogy hogy nem hallottak még erről a fiúról, aki eddig elbújt a rommá szponzorált top bringások között.
Bence úgy dönt, hogy megérdemel még egy szundit, ezúttal egy rendes ágyban. Másfél óra múlva megint csörög a telefon, mit van mit tenni, megint reggelizni kell. Azért, amikor a lábait egy ilyen huzamosabb pihenés emlékezteti, hogy az emberi test nem feltétlenül arra volt anno feltalálva, hogy egy gőzmozdony kitartásával zakatoljon keresztül egy lemeztektonikai folyamatok által létrejött alpi típusú üledékes hegységet, akkor szólnak, hogy köszönik szépen, de most, ha egy mód van rá nem taposnának pedálokat egy darabig. Bence ilyenkor közli velük, hogy sajnos jelenleg viszont „nincs rá egy mód”, és összeszorított fogakkal kibekkeli az első 15 percet, amikor irgalmatlanul tiltakoznak azok a térdek. Ráadásul észrevette, hogy a belső combját égető érzés oka egy kidörzsölt seb. Tudomásul veszi, felteszi ezt is az ideiglenesen ignorálandó fájdalmak listájára, és már pattan is a nyeregbe.
Szerencsére az ellenőrzőpont után egy szerpentines gurulással indul az -úgynevezett- nap. McCormack a checkpointon töltött szundi alatt elhaladt mellette, így másodikként indul útnak alig több mint 10 kilométerrel lemaradva. Bence váratlanul a vadnyugatra érkezik. Vörös sziklás hegyvonulatokkal szegett, ritka bozótokkal szabdalt sziklás kopárságon vág keresztül. Ismétlőn nyomja a Morricone összest, és egy-egy kanyon mellett elhaladva úgy érzi bármikor rátörhet valami fosztogató cowboy banda. De aztán visszazökken a valóságba, amikor a cowboyok helyett egy csapat berber kölyök tör rá, akik futnak egy darabig a bringa mellett, aztán mikor már nem bírják a tempót poénból köveket hajigálnak utána. Ha ez nem lenne elég emlékeztető, a kanyonokat néha egy-egy pálmaoázis váltja, amelyek mellett rendszerint feltűnik egy kisebb-nagyobb egyenbarna agyagtéglákból épült lapostetős, hegyoldalba épült falu is. Vadnyugati kalandjai elég erőt adtak neki ahhoz, hogy szinte látótávolságra hozza skót riválisát, és el se engedje onnan. Mögöttük jobban elmarad a mezőny többi elitbringása, akik közül a Gemperle-Strittmatter páros van a legközelebb, akik a rajt előtt még azt nyilatkozták, hogy ők lesznek az első páros, akik győzni fognak. A tegnap velük tekerő Seb Breuer hajnalban feladta a versenyt.
Két kerékpáros érkezik hát a régi gyarmati út legendás emelkedőihez. Az egyikük aggódva nézeget hátra a válla fölött minden kanyarban. A másikuk csak előre néz. Az egyikük vállán ott ülnek az elvárások, az előzetes jóslatok, a szponzori ígéretek. A másikuknak nincs igazán mit veszítenie. Ő csak biciklizni jött, és -te jó ég- biciklizik is rendesen. A terep nehéz, sziklás, elhagyatott. A táj fölött felcsendül a „Fistful of dollars”.
Távolról úgy látszik, mintha most biciklik nélkül, egymással szemben állnának. Kalapban vannak, oldalukon két hatlövetű. Az egyikük egy lassú mozdulattal igazít egyet a kalapján. Mozdulatlanná dermednek, csak mintha a revolver fölé tartott mutatóujj rándulna meg egy picit. Vajon ki húzza meg először a ravaszt? Lövés visszhangzik a vörös sziklák fölött.
3. nap
4. fejezet
Amelyben hősünk a pályán kívül fejben vívja a legnagyobb csatákat, egyáltalán nem alszik eleget egy körúti gyroszosnál, homokon teker és a tengerre gondol.
Hely: 30.263912, -9.289535 – Valahol a homokban
A rajt óta eltelt idő: 3 nap, 1 óra 38 perc
Pozíció a mezőnyben: 2
Megtett km / szintemelkedés: 1035 km / 22.290 m
A nap zenéje: Tankcsapda: Törölköző teniszütőkkel
Karim egy kis kávézót üzemeltet a sivatagszéli városka bevezetőjénél. Családi örökség, még az apja nyitotta mikor ő még gyerek volt, gyakorlatilag itt nőtt fel az asztalok alatt. Nem nagy az egész, egy pár fa asztal bent, meg két kopott műanyag az út szélén. Ez a terasz. Ő is itt ücsörög egy teával délutánonként, mikor a nap már átbukik a ház túloldalára. Itt is laknak a szomszéd szobában. A felesége, Amina főz, Karim az italokat készíti, és szórakoztatja a vendégeket. Nyugodt derűs emberként ismerik a környéken, nem könnyű kihozni a sodrából. A nap már lemenőben van, bent egy társaság áll körül egy dominó partit, néhány kölyök focizik mezítláb a ház melletti homokos területen, Karim fél szemmel követi a meccset. Egyszer csak hangos kerregésre kapja fel a fejét. Egy táskákkal megpakolt bicikli fékez le kisasztal mellett. Európainak néz ki, úgyhogy franciául köszön neki, nagy mosollyal köszönti, jelzi, hogy foglaljon helyet. Az pedig rögtön lehuppan egy székre, lerúgja a cipőjét és a térdét dörzsöli. Egy kávét és egy kólát kér, de őszintén úgy néz ki, mint akinek cukros löttyök helyett inkább egy kiadós vacsorára lenne szüksége. Meg egy jó nagy alvásra. Karim apja mindig azt mondta, hogy „fiam akkor leszel jó vendéglátó, ha a vendégnél is jobban tudod mit akar.” Hátra szól Aminának, hogy dobjon össze egy omlettet három tojásból, jó sok kenyérrel.
Bence sosem volt még hálásabb egy kis vacsoratukmálásért. Ennél nagyobbat még az életben nem hazudtak neki, mint mikor Marci azt mondta reggel a telefonba, hogy ez nem lesz olyan gáz. Gyűlölte minden percét. Ráadásul végig nem sikerült látótávolságba hozni azt az eszeveszett skótot. Belenéz a jegyzeteibe. A harmadik ellenőrzőpontig hátravan két nagy mászás, meg 140 kilométer. Pislog néhányat a kijelzőre. Talán azért is lesz egyre nehezebb ez az egész, mert ahogy gyűlnek halomba a teljesített szintek meg kilométerek, úgy kezdik elveszíteni ezek a számok a jelentőségüket. Itt egy százas kili, ott egy kétezres szint, csak az a baj, hogy ezeknek minden átokverte méteréért meg kell taposni azokat a pedálokat. Ilyenkor az emberi agy, – legalábbis az a fajta, amelyik véghez tud vinni ilyen képtelenségeket – hajlamos valamiféle fogást keresni a kegyetlen tényeken és úgy forgatni őket, hogy azok racionálisnak tűnjenek. Hívhatjuk ezt önbecsapásnak, de hívhatjuk bátorságnak is. Bence most végülis arra jutott, hogy jó, hogy két mászás, de az két gurulás is! És ha például azokat levonjuk a 140-ből, akkor alig van egy százas hátra. „Meglesz az alvás nélkül.” Szól, hogy fizetne, Karim csak az italokért hajlandó elfogadni pénzt.
Ez a gesztus erőt ad neki. Valahogy összeér ebben az összes feléje áramló támogatás, érzi minden otthoni bringás támogatását, akik munka helyett naphosszat az ő pozícióját jelző kis kék pöttyöt figyelik egy monitoron. Bepattintja a fülhallgatót, és nekiáll. Ehhez viszont már valami erősebb kell a Morriconénál.
„Voltam néha bajban, volt úgy, hogy én akartam
És volt úgy, hogy más akarta
Hogy én akarjam úgy.”
Üvölti a fülébe Lukács Laci még 1999-ből. Teperi az egyik mászást a másik után, ismétlőn szól a Tankcsapda és azon gondolkodik, hogy ezt most például végülis ki a fene akarja. Valószínűleg arra jut, hogy bizony ő akarja ezt, mert hajnali öt körül, mindössze nyolc nyomorult perccel Alex után ér a harmadik ellenőrzőponthoz Tafraout-ba. Elmosolyodik az irónián. Tough route, az kétségtelen. Gyorsan lepecsételtet, és körülnéz. Úgy néz ki ez a hely, mint egy körúti gyroszos, és mint az ilyenekben hajnalok hajnalán szokás, nekiáll egy hatalmas tál sültkrumplinak. Megint eljött az ún. napnak az a része, amikor azon kell elkezdeni matekozni, hogy mennyit kéne aludni, és hogy vajon az az önsorsrontó, őrült skót mennyit fog…
A térdei kvázi romokban, a sivatagi portól már másfél napja úgy köhög, mint egy mustárgáz támadás túlélője, és néha már egészen biztos benne, hogy hangosan beszélget önmagával.
„Gondoltam, nagyon rossz lesz, de
Azt még én se tudtam, hogy milyen” – nyomja a TCS a fejében.
Tudja, hogy mindezeken a tüneteken hatalmasat tudna javítani egy rendes alvás, és gyengébb pillanataiban rendesen belehergeli magát a formátum szidalmazásába. „Nem bicikliverseny ez, hanem inszomniafesztivál! Hozzanak egy olyan szabályt, hogy maximum 16 órát lehessen nyeregben lenni, mindenki aludjon egy nyolcast, aztán játsszuk le rendesen! Kóválygunk itt a vaksötétben, mint a holdkórosok. Ez az önsanyargató skót tuti, hogy elindul két óra múlva. Hát én nem. Én most kialszom magam, nem érdekel.”
Három órával később, reggel kilenc körül a gyroszos fölötti panzió plafonját bámulja. 11-re állított ébresztőt, de az adrenalin felébresztette. Már előre utálja a döntését, de tudja, hogy nem fekszik már vissza. Feltankol a szokásos három liter vízzel és két kólával, beomlettezik, aztán már pörgeti is. Őrülten fájnak a térdei, de a lábai ma könnyebbek valahogy.
Az első etap viszonylag sima, 160 kilométer 3300 szinttel, sokszor betonon, településeket érintve. Duruzsolnak a lábmotorok, megvan már a boltrutin, a kedvenc marokkói csoki, gyors megálló a falusi magánház nappaliablakából üzemelő kisboltnál, kávé, kóla, teperés. Omlett, kenyér, teperés. ISO, zselé, teperés. Mintha ezt csinálná már egy jó hónapja. Megy minden hatékonyan, csak félhangos mentálcsaták nem szűnnek. Végig McCormack lábnyomában jár, az üldöző és az préda egymást hajszolja túl az összes eddig ismert határon.
Lassan újra sötétedik. Túlvannak már 1000 kilométeren. Mondom még egyszer, lassabban: ezer kilométeren. Három ún. nap alatt. Hamarosan belehajtanak abba a 15 kilométeres homokos szakaszba, amelyik számos felnőtt férfit megríkatott már, és sajnos nem a szépségével. Ha Bence vívódásait dühvé tudja alakítani, még az is lehet, hogy kibiciklizhető ez a szakasz. Akár tolva, akár nyeregben, lényeg, hogy forogjanak azok a kerekek. A homok után, a hegyeken túl már ott a tenger és ott van Essaouira is.
4. nap
5. fejezet
Amelyben hősünk célba ér.
Hely: 31.509749, -9.768003 – Szavíra kikötőjétől nem messze
A rajt óta eltelt idő: 3 nap, 21 óra, 22 perc
Pozíció a mezőnyben: 2
Megtett km / szintemelkedés: 1304 km / 23.000m
A nap zenéje: Fred again.. – Four O’clock in the morning
Már vagy negyed órája az jár a fejében, hogy vajon milyen messzire tudná elfrizbizni az első kereket ebben a tetves homokban. Az alváshiány miatt megzavarodott neuronok furcsa dolgokat művelnek az agyával. Az előbb volt egy nagyon erős impulzív késztetése, és már el is indította a mozdulatot a kezével a gyorszár felé, de aztán inkább megállt, vett egy mély levegőt, és körbenézett. Egyenletes hullámokra bordázta a homokszőnyeget a szél, olyan az egész, mintha egy megkövesült óceán lenne, a tetején bringát toló Benedek pedig egy magányos óriásként próbálná elérni a túlpartot. „Öt perc és megpróbálom újra a nyeregben.” Vastag homokon biciklizni egy sebességhez szokott bringásnak egészen bénító érzés. Jobban fáj, mint bármilyen mászás, mert hiába a verejték, és hiába a kipréselt wattok, minimális a haladás érzete. Az ilyen bénító élmények rendszerint befelé fordítják az embert, és ha nem vigyáz azon veszi észre magát, hogy megkérdőjelezi az élete legerősebb alapvetéseit is. Bence is így van most ezzel. Újra és újra szétszedi, és összerakja magát, mint egy megunhatatlan puzzle-t. Én nem is tudom, hogy egyáltalán honnan próbálja megérteni egy olyan egyszeri biciklista mint e sorok írója, hogy mekkora mentális erő kell ahhoz, hogy egy ilyen végigküzdött, álmatlan ezer kilométer után órákig tapossa, pörgesse és préselje a homokot anélkül, hogy elfrizbizné az első kereket az anyjába.
Követi Alex keréknyomát, mint csiga a csiganyálat és próbálja elhinni, hogy ez is véget ér majd, ahogy minden. Aztán egyszercsak tényleg véget ér. Ezután szilárd talajon tekerni olyan, mintha megtalált volna egy eddig rejtett turbo fokozatot a biciklin. Ez erőt ad neki egy pillanatra. Már besötétedik, mikor megáll egy benzinkútnál újratölteni a váztáskát kalóriával. Undorodik már egy kicsit minden puszta funkcióvá, enegriautánpótlássá egyszerűsödött ételtől, a ragadós, olajos, cukros bármitől, de nincs mese, enni kell, most jönnek a hegyek. Megint. Nem is lehetne kegyetlenebbül útvonalat tervezni. Visszacsináltatni végül ezekkel a meggyötört biciklisekkel azokat a kőkemény mászásokat, amikkel átkeltek az Atlasz vonulatain.
Bence befacsar még egy kólát, közben a szint profilt nézegeti a kijelzőn. Elképzelhetetlennek tartja, hogy átjusson ezen egyszusszal, alvás nélkül. A fájdalmak, testi diszkomfortok olyan házibulit tartanak benne, hogy több szomszéd is kihívta már a rendőröket. Két óra alvás viszont nem fog ezen segíteni, cserébe két órával meghosszabbítja a fájdalomparty-t. Több mint 4000 méternyi elhagyatott, magányos emelkedő fekszik előtte a vaksötét éjszakában. McCormack jócskán előtte jár már, a harmadik helyért küzdő csapat pedig igencsak lemaradva. Senkire sem számíthat az egyre csúnyábban bedagadni látszó bokákon, sajgó térdeken és combokon kívül. Minden logika, ösztön és józan ész ellenére pedálozni kezd. A végül sikerrel járó őrültségeket szokták azt hiszem bátorságnak nevezni. Meglátjuk, hogy ez is ilyen sorsra jut-e majd. Csend van körülötte. Most zene sem szól. Kiélesednek ilyenkor az érzékek, hallja ahogy zizegnek a bokrok levelei, a távolban bőg valami állat, amit nem tud beazonosítani. Mire felér a tetőre a kavicsosan kanyargó ösvényen, már alig lát a kialvatlanságtól. Ma már nem idegesíti fel magát ezen, nem írja újra a versenyszabályzatot a fejében, ehhez is fáradt. Valahogy felébreszti magát a gurulásra, nem itt kéne elhasalni valami hülyeség miatt. Kiér az aszfaltra. Egy montis ennek általában nem örül, de hol vagyunk itt már az általábantól. Több mint ezer méter egybefüggő, szerpentines emelkedő következik. Az úgynevezett marokkói Stelvio. Kegyetlenül meredek már a kezdetektől fogva. Itt már minden forduló egy újabb keservesen meghozott döntés. „A következő után megállok aludni. Nincs tovább.” – gondolja.
És gondolja megint, újra és újra. Hajnali három van, bár ki számolja. Az univerzum egészen biztosan a fejlámpa által bevilágított beton méretére zsugorodott és semmi sem maradt, csak ez az emelkedés. De most mintha mégis felfénylene valami. Egy reflektor, egy motorzúgás, majd egy kiáltás. „Nagy vagy Bence, nyomjad neki!” Először biztos benne, hogy halucinál. De aztán hallja megint: „Hajrá!” Egy lakóautó az. Benne egy magyar pár, akik épp a környéket járták, és látták a hogy Bence hamarosan erre jár, és gondolták akkor már megvárják. Nem tudja letörölni a vigyort az arcáról, visszazökken a valóságba: „Na tessék szépen összekapni magadat, mindjárt fent vagyunk.” – mondja magának. Enélkül a kiáltás nélkül nem ment volna.
Már le is gurult a túloldalon, amikor felderengett az út utolsó hajnala. Kért egy helyzetjelentést otthonról. Alex másfél órával vezet. Egy pillanatra még felszikrázik az érzés, hogy elcsípheti még, ha most mindent belead. De aztán szép lassan megérti, hogy igazából beleadott már mindent. Jóval többet, mint amit valaha is beleadhatónak gondolt. Számtalanszor elérte már a saját határai az elmúlt napokban, és mindig továbbtekert. Most viszont ideje aludni egyet. Dirkus órákkal van mögötte. És nem csak ő, hanem még a többi kétszázhetvenhat is mind, egytől egyig mögötte van.
„Na, akkor már csak gurulni kell egyet a parton!” Persze még az is vagy 130 kilométer, de kiszámolja. Tengeri pára, langyos szelek, szikrázó víz, rajta fel-le himbálózó szörfösökkel. Most először biztosan, minden kétséget kizárólag tudja, hogy ez meglesz. Egy pillanatra megijed ettől. Milyen lesz elérni a célt, amit ennyi napon át hajszolt? Napokig semmi más nem lebegett a szeme előtt. Mindent erre tett föl, minden kiszenvedett útnak indulás, minden egyes pedálcsapás efelé vezetett. Milyen lesz elveszíteni azt, ami eddig mozgatta? Vajon hogy érezte magát Odüsszeusz, mikor kilenc év után végre visszaért Thébába? Ennyi volt? És most hogyan tovább? Meglátjuk.
Aztán egyszercsak ott volt. Átszlalomozott a sétáló tömegen, keresztül a kis téren, át a boltíves kapualjon. Megérkezett. Nem volt tovább hova menni. Hirtelen nem érzett semmit. Mikrofonokat tettek elé, lefotózták. Ő mondott dolgokat, megköszönte embereknek, elmesélte, hogy ez volt neki az első ilyen ultra, hogy egy új fejezet ez, és hogy nagyon boldog. Megölelte a riválisát, kapott egy sört, meg ebédet is. Aztán egyszercsak, mintha sosem lettek volna ott, eltűnt mindenki. Órák vannak még a harmadik dobogós beérkezéséig. Leült valami hideg, arab mintás csempepadlóra, és végre kettesben maradt azzal, amiért ennyit küzdött. Az olajfa jutott eszébe a rajt előtti napon, meg a rajtnál rátörő félelem. Lepörgött előtte minden, ami azóta történt, kanyarról kanyarra. Nem nagy dolog végülis. Csak biciklizett egyet. Mégis, tudta, hogy ezentúl minden más lesz. Tudta, hogy ha majd végre kialussza magát, és hazamegy, akkor is ott lesz vele ennek az útnak minden egyes métere, minden legyőzött kétsége és félelme, és biztos volt benne, hogy legközelebb már nem fog félni.
Kövess minket mégtöbb tartalomért
KLND Insta és Borsos Bence Insta
Fotók az eseményekről, hangulatvideók, storyk
KLND Facebook
Rövid beszámolók, bejelentkezések, rövid közvetítés
KLND Discord
A KLND Club virtuális főhadiszálásán drukkolni Bencének
KLND Podcast
Esemény beszámolók, és jó storyk a kalandbicós világból
Partnereink és támogatóink
A A SmartFM teljeskörű ingatlanüzemeltetési szolgáltatásokat nyújt. Évtizedes tapasztalatuk van a területen, ügyfeleik között megtalálható az Erste Bank, az Inpark vagy a Flex. Vezetőjükkel, Sólyom Andrással 2021 óta bringázunk együtt. Egyesületünk oszlopos tagja, többszörös KLND esemény teljesítő, a közösség egyik motorja.
A budapesti székhelyű Oláh Nyomdaipari Kft. több, mint 27 éve üzemel, számos óriási példányszámú magazin, napi,- és hetilap készül üzemeikben. Régiós szereplők, már Európa több országába szállítanak nyomdai termékeket. Vezetőjükkel, Oláh Péterrel 2021 óta bringázunk együtt. Többszörös ultra finisher, Bence 2025-re tervezett eseményei közül a Trans Balkan és a Badlands kihívásokat is teljesítette.
A Hester’s Life termékek egyszerűbbé teszik az egészséges és tudatos táplálkozást. A termékeiket azok is fogyaszthatják, akik ételintoleranciával vagy allergiával élnek, esetleg egyszerűen jobban érzik magukat ezen összetevők fogyasztása nélkül. Ügyvezetőjük, Kráml Dávid 2024 óta támogatja a KLND tevékenységeit igényes, kreatív, a hazai bringázásban egyedi szponzor termékekkel.
Magyarország első hivatalos Specialized Elite Store-ja. Számíthatsz sokéves tapasztalatukra és tanácsaikra, legyen szó kerékpárvásárlásról vagy bármilyen technikai kérdésről, esetleg edzésről, versenyzésről. A bolt vezetőjével, Zóka-Ujhelyi Zoltánnal 2019 óta bringázunk együtt. Egyesületünk alapító tagja, a Balaton Bike Derby útvonalának tervezője. Bence edzőtársa, mentora.
Vannak még ötleteink, van még hely a naptárban idén is. Szeretnénk ezt a projektet tovább vinni 2025-ön túl, és szeretnénk 1 férfi mellé 1 női csapattagot is. Ezekhez támogatókat keresünk, akik velünk együtt szeretnék elvinni Bencét és hazánk bringás hírnevét a világba. Együtt tudnánk a lehető legjobban elmesélni ezt a történetet és együtt tehetjük igazán naggyá a magyar bringázást! Ha csatlakoznál írj egy emailt a hello@klnd.eu-ra.
Kedvet kaptál?
Ultra kedvelőknek és ultrával barátkozóknak
Az egyetlen magyar ultrabringás esemény
2025.06.20-29.
A Hungarian Divide Magyarország legnagyobb terepkerékpáros ultrája, közel 1400 km-en át, történelmi emlékhelyeken és középhegységeinken keresztül. Az önellátó formátum kemény fizikai és mentális próba, ahol a teljesítés önmagában győzelem.
Szintemelkedés
13/23 000 m
Táv
730/1400 km
A gravel egynaposok hazai királya.
2025.08.29-31.
A Balaton Bike Derby, Magyarország leghosszabb gravel eseménye csodás panorámákkal, romantikus szőlőültetvényekkel és remek erdei utakkal. Ez egy alternatív Balaton-kör: tömött bringaút és turisták tömege nélkül, tele élményekkel.
Szintemelkedés
1200/3700 m
Táv
80/370 km
